Mindig jó érzés tölt el amikor valahol meglátom Tarantino nevét. Kábé azóta, mióta megnéztük a Ponyvaregényt. Emléxem 94-ben többen kijöttek a filmről, nem értették. Új volt. Nekem annyira tetszett, hogy másnap megnéztem újra. Asszem a filmes guruk is elismerték, mi másért osztogatnák az aranypálmát és az oscart... ;)
Na de vissza a Halálbiztoshoz: Kötelező megnézni. Mivel Quentin mesterről van szó, magasra raktam a mércét és nem csalódtam. A sztori egyszerű, egy mondattal is elmesélhető: Visszanyal a fagyi. Egy szálon futó kis harmatos történetecske, de ahogy Tarantino elmeséli, az valami szenzációs, borzadályos!!! Szokásos, jól kirajzolt jellemek és obszecenitástól fuldokló dialógusok. Említést érdemel Kurt Russel játéka mely talán a becsajozós tánckérő részben teljesedik ki, valamint Zoe Bell kaszkadőrcsaj aki önmagát alakítja a filmben és igazi hős lesz a végére. QT lábfetisiszta hajlamait itt külön vastagon kiélte, de nem először. Gondoljunk csak a Ponyvaregény mezitlábas kis taxisofőrnőjére vagy az Alkonyadtól Pirkadatigból Juliette Lewis lábfejére, hogy Salma Hayek pezsgőcsurgatós Tarantino itatásáról már ne is beszéljek. Kill Billben is szerepet kaptak a lábak, ugye emléxünk Uma Thurman fohászára a PunciMerci hátsó ülésén, hogy csak a lábait meg tudja mozdítani. Csúcsig fokozott tökös megjelenés, gondosan összeszedett zenékkel, baromi durva verdák az amcsi autók fénykorából, kegyetlenül nyers jelenetek, melyek hatására a néző adrenalinja is az egekbe szökken... aztán az eufória sem maradt el a részemről, valami olyasmi érzés, mint amikor Bruce Willis keresi a megfelelő célszerszámot, és észreveszi a szamurájkardot a Ponyvaregényben, hogy néger kis barátjának segítségére legyen, miközben Marcellus Wallace-t análisan inzultálják az alagsorban. Szóval volt hogy lexivesebben feltéptem volna a székem karfáit, akkorát ütnek a képsorok... nnnna, lényeg a lényeg: látni kell!
